Hírek Élő eredmények
Chelsea

Goal elemzés: A három védős rendszer reneszánsza

20:30 CEST 2017. 06. 14.
Antonio Conte Chelsea
Elemző cikkünkben az ismét aranykorát élő három védős rendszert vettük górcső alá.

A futballt mindig is a ciklikusság és a rendre visszatérő elemek jellemezték, így nem meglepő, hogy az idei szezonban a 3 vagy 5 védős játékrendszerek jó 15 éves mélyálom után most átvették a hatalmat a topfutballban, és egyre több csapat alkalmazza hosszabb vagy rövidebb ideig. Ennek a trendnek a felerősödéséhez kétségtelenül sokat tett hozzá Antonio Conte és a Chelsea csapata, amely egy szeptemberi Arsenal elleni vereség után váltott az addig megszokott 4-2-3-1-es rendszerről 3-4-3-ra, és onnantól kezdve megállíthatatlanul masíroztak a bajnoki cím irányába.

A Chelsea sikere miatt az angol bajnokságban egyre több csapat próbált szerencsét az „új” játékrendszerrel. A tavaszi botladozások után még Arséne Wenger is esélyt adott ennek a szisztémának, és onnantól kezdve az Arsenal a szezonból hátralévő tíz meccséből kilencet megnyert, az FA kupa döntőjében pedig magabiztos játékkal pont a Chelsea-t sikerült legyőzniük. Pedig néhány évvel ezelőtt a három, vagy ha úgy tetszik öt védős felállás kifejezetten idejétmúltnak tűnt a modern labdarúgásban.

Ha a 3 védős játékrendszer legutóbbi aranykorát szeretnénk felkutatni, akkor egészen a 70-es és 80-as évekig kell visszamennünk. Akkoriban már virágzott a 4-4-2, ami ellen több csapat is úgy találta meg az ellenszert, hogy plusz egy játékost visszarendeltek a védelembe, így az ellenfél kettő támadója ellen létszámfölény alakulhatott ki. Két középhátvéd ügyelt a két csatárra, míg a harmadik ember a szabad területet védte, labdabirtoklás esetén pedig akár a középpályára is felléphetett. Így jött létre a söprögető posztja, aminek kétségkívül Franz Beckenbauer mind a mai napig a legismertebb képviselője. Ahogy azonban a 4-4-2 kezdett eltűnni legfőképp a 2000-es évek közepétől kezdve, és a 4-3-3 valamint a 4-2-3-1 lett az uralkodó felállás, a három védős rendszerek is jórészt elvesztették létjogosultságukat. Az egyetlen támadó ellen már fölösleges volt fenntartani 3 védőt, ráadásul így a középpályán is automatikusan létszámfölénybe került az ellenfél. Ráadásul a pálya szélén is könnyen bajba kerülhetett a védekező csapat, hiszen az ellenfél szélsője és szélső védője könnyen létszámfölényt harcolhatott ki a szárnyvédővel szemben, akinek a pálya teljes hosszát be kellett játszania, főleg a 3-5-2 esetében.

Természetesen a 3 védős felállás nem tűnt el teljesen a futballból, de egészen a 2010-es évek elejéig kellett várni, hogy ismét valódi tényező legyen. Antonio Conte a 2011/12-es szezon elején ült le a Juventus kispadjára, és az azt megelőző két szezonban csupán a 7. helyen végző csapattal veretlenül nyerte meg a Seria A-t. Conte korábbi csapatainál nem feltétlenül a 3 védős rendszert favorizálta, de néhány meccs után rájött, hogy így tudja a legtöbbet kihozni az AC Milantól ingyen igazolt Andrea Pirlóból.

- A 4-2-4-es felállással nyertem bajnokságot a Sienával és Barival, a Juventusszal pedig 4-3-3-al kezdtem, de aztán rájöttem, hogy a 3-5-2 sokkal jobban alkalmazható a rendelkezésemre álló kerettel. Ez nem a kedvenc játékrendszerem, a kedvencem mindig az, amelyikkel nyerni lehet – nyilatkozta az olasz mester.

A 3-5-2-es játékrendszerrel pedig abszolút lehetett nyerni. A pálya közepén Piro mellett Marchisio és Vidal – majd később Paul Pogba – végezte a játék melós részét, miközben a karmester mögött a védelemben még egy ember biztosított, így minden adott volt a többnyire érzelemmentesen játszó mélységi irányító második aranykorához.

A Chelsea-nél Conte szintén nem a végül sikert jelentő 3-4-3-mal vágott neki a szezonnak, de pár hét után sor került a váltásra. A cél az extra védő bevetésével ezúttal is a csapat támadópotenciáljának növelése volt. Eden Hazard korábban többször is összetűzésbe került korábbi edzőjével, José Mourinhoval, amiért nem tudta teljesíteni a portugál mester által várt védőmunkát, Conte viszont felszabadította csapata legjobb támadóját: rendszerszinten oldotta meg, hogy védekezés helyett a támadásokra tudjon több energiát fordítani, de a csapat stabilitása megmaradjon. A Chelsea szinte teljes egyensúlyban volt az egész szezon során. Öt játékos a védekezésért, míg öt játékos a támadásokért felelt.

Amíg korábban a három vagy öt védős felállást kifejezetten defenzív rendszernek tartották, mára az a tévhit elillanni látszik, főleg a 3-4-3 esetében. Ez ugyanis már a támadásépítés első fázisában létszámbeli fölényt biztosít az ellenféllel szemben, és ha az ellenfél már ekkor próbál letámadni, akkor a pálya többi részén nyílnak meg hatalmas területek hiba esetén. Ehhez persze kell az is, hogy a középhátvédek többségénél ma már alap, hogy a labdával is jól bánjanak, és képesek legyenek támadásokat indítani. A Borussia Dortmund esetében az előző szezonban a 3 védőre való átállással hidalta át az a problémát, hogy az ellenfelek Julian Weigl semlegesítésével igyekeztek kihúzni a sárga-feketék méregfogát, de a plusz egy szabad emberrel már jóval nehezebben boldogultak az ellenfelek. Ebből is látszik, hogy maga a rendszer csak egy eszköz, de maga a stílus és a stratégia határozza meg, hogy miként kerül felhasználásra.

A 3-4-3-as játékrendszer felhasználásának kétfajta módjáról az idei FA kupa döntője nyújt kiváló példát. Ahogy már fentebb említésre került, Conte csapata egyenlő számban osztja el a feladatokat, így amíg a három támadó és a két szárnyvédő a támadásokért, addig a két középpályás és a három középhátvéd a védekezéséért felel. Ez egy eléggé leegyszerűsített ábrázolása a Chelsea játékának, hiszen a futball közel sem annyira statikus, de ez maga az alapelv. Ezzel szemben az Arsenal esetében a két középpályás labdabirtoklás esetén sokszor kifejezetten távol helyezkedik egymástól, de semmiképp sem egyvonalban, így a csatár mögött játszó két támadó középpályással rotálva a pozíciókat sokkal rugalmasabb játékra képesek, és ennek is köszönhetően dominált a Wembleyben a meccset végül meg is nyerő Arsenal.

A labdarúgás manapság gyorsabban változik, mint valaha, de alighanem a következő években még igencsak hangsúlyosak maradnak a három középhátvédet foglalkoztató felállások különböző variánsai, de a jövő máris ott van a terítéken: a Juventus idén úgy jutott el a Bajnokok Ligája fináléjáig, hogy egy meccsen belül az adott játékszituációtól függően váltottak a négy és három védős felállások között. Ez pedig leginkább azt vetíti előre, hogy egyre fontosabbak lesznek azok a játékosok, akik nem csak több poszton, hanem több szerepkörben is bevethetőek, illetve maguk a posztok közötti határok is még az eddigieknél is tovább vékonyodnak.