Ahogy a korábban közölt nagyinterjúnkban olvashattátok, november végén jelent meg az 50 focisztori 30-asoknak című könyv, amelyet Banai Ádám, Bánkuty Tamás és Suchman Péter alkottak meg.
Mindhárman szenvedélyesen szeretik a focit, de egyikük sem ezen a területen dolgozik. Ezzel a könyvvel szerették volna kiírni magukból mindazokat a gondolatokat és élményeket, amelyeket a 90-es évek, azaz kamaszkoruk időszaka adott nekik. Az alábbi linken olvashattok bővebben a könyvről.
Időutazás a 90-es évekbe: Hova lettetek, fenegyerekek?
A Fradi és a kolumbiai válogatott sztorija után itt a sorozat utolsó története, amelyet a Goal-on olvashattok, ezúttal Antonio Contéról. A maradék 47-et pedig megtaláljátok az 50 focisztori 30-asoknak című könyvben.
Én sokáig nem értettem Contét. Gyerekként nem tudtam, hogy miért fut ki mindig a 10 világklasszis társaságában a Juve kezdőjében, mikor egyiknél (sőt a cserepadon ülőknél) sem ügyesebb, erősebb, gyorsabb vagy kreatívabb. Nem értettem azt sem igazán, hogy minden idők legjobb Eb-jén miért ő volt a döntőig menetelő csapat egyik legbiztosabb pontja, miközben Olaszorszag 2000-ben tele volt közeppályás klasszisokkal. Végképp nem értettem, hogy egyes meccseken miért hagyták a pályán a 80. perc környékére 55 évesnek kinéző Antoniót, aki már térden csúszott, és arra sem volt képes, hogy az arcába tapadt hosszú, de ritkuló haját valahogy rendbe szedje. És persze az előtt is értetlenül álltam, hogy ő volt évekig a Juventus kapitánya.
Már felnőttem, de még a fent taglaltnál is nagyobb értetlenség lett úrrá rajtam, amikor a Siena és Arrezzo szintű kiscsapatokkal botladozó Contét leigazolta a kispadra a törtenelmi válságban levő Juventus, amely éppen Conte volt játszótársát, Ferrarát darálta be, és dobta a kukába egy pocsék szezon után.
A Juventus keretében ekkoriban olyan játékosok rohangáltak mint Krasic vagy Felipe Melo, szóval nagy volt a gond. Mit gondolt ez a vezetés? Mit látott az edzőként a Serie A-ban semmit nem mutató egykori legendában, akit én már játékosként sem értettem?! Miért rá esett a választás, amikor jött az új stadion debütálása, és mindenki tudta, hogy a szurkolók türelme egy percig sem tart tovabb, ha a 2011/12-es szezonban sem lesz BL-helyen a csapat. Esküszöm, nem tudom most sem a választ. Nem tudom, csak úgy mondanám, hogy érzem. Az eredmények Contét igazolták, és azokat, akik hittek benne.
Menny és pokol: Az 1994-es kolumbiai válogatott története
Mert Antonio Conte jött, és egy fájdalmasan középszerű kerettel veretlenül nyerte meg az olasz bajnokságot. Méghozzá úgy, hogy feltalálta a saját 3-5-2-es hadrendjét, aminek alapjai olyan játékosok voltak, akikben már senki más nem hitt (Pirlo, Barzagli), vagy akikben előtte és utána sem hitt senki (Estigarribia, Giaccherini, Matri stb.). Conte titka megfejthetetlen. Úgy működött játékosként és úgy működik edzőként is, mint egy varazsló. Az adott helyzetben ő indul a legkisebb esélyekkel, mégis ő kerül ki győztesen, és a fanatizmusa futótűzként lobbantja lángra a társai lelkét, akik így szinte legyőzhetetlen kollektivát alkotnak.
GettyPirlo mesélte Contérol, hogy ha néha becsúszott egy-egy vereség (az első Juvés szezonjában mondjuk ilyen nem volt), akkor már a családja sem tudta elviselni, hiszen izzadtan forgolódott, gyötrődött alvás helyett.
Előfordul, hogy unalmas perceimben a régi nagyok beceneveit keresgélem a neten, néha jókat mulatok rajtuk, néha csak konstatálom, hogy igen, ez találó. Conte becenevével szembesülve inkább megijedtem. Őt ugyanis a Keresztapa becenévvel illették társai. Valahogy elképzelem, ahogy Peruzzi, Montero vagy Davids konszenzusos módon arra jut, hogy Antoniónak találó lesz ez a név, hiszen mégiscsak ő a Főnök. Szeretném megérteni Contét, mert akkor talán tudok venni egy darabot abból a mentalitásból, ami működteti ezt az embert. Az biztos, hogy mindegy, ki mivel foglalkozik, ezzel a beállítottsággal hegyeket képes bárki megmozgatni.
A magyar foci legendás meccse: Grasshoppers - Ferencváros
Megfejtés nincs, csak kérdések vannak, meg csodálat és mérhetetlen szeretet. Amikor én focit kezdtem nézni, akkor az ilyen figurák hoztak lázba, és ez ma sem változott. Az pedig roppant mód megnyugtat, hogy a mai elgépiesedettnek mondott fociban is érvenyes a Conte-féle varázserő: zsinórban három olasz bajnokság után 2016-ban nagyszerű Eb-t futott az olaszokkal, majd elment Angliába, és a számára teljesen idegen közegben mindjárt megnyerte a bajnokságot. A következő évben csak egy FA-kupa jött neki össze, be is frusztrálódott szépen: összeveszett a vezetőséggel, és távozott.
Ha esetleg Messi holnap este végig tigrisbukfencezi a labdával a pályát egy spanyol kiscsapat ellen, akkor sem igazán fog megérinteni. Ahhoz képest semmiképpen, mint Conte az olasz kispadon előadott ámokfutásával: az olaszok 2:0-ra vezettek és atombiztosan játszottak a 2016-os Eb-n Spanyolország ellen, amikor szegény Giaccherini nem ért el egy elérhetetlen labdát. Az el nem ért labda az öltönyben toporzékoló Conte elé gurult, aki a vilag összes dühét magába gyűjtötte, majd egy hatalmas koordináltatlan rúgással a labdába továbbította. A játékvezető nem adott sárgát, nem tudta hova tenni az esetet. Ő sem értette Contét...
