.png?auto=webp&format=pjpg&width=3840&quality=60)
Tíz éve, 2014. július 7-én halt meg Alfredo Di Stéfano ötszörös BEK-győztes, kétszeres aranylabdás argentin labdarúgó, a Real Madrid első aranykorának - Puskás Ferenc mellett - egyik kulcsfigurája.
Alfredo Stéfano Di Stéfano Laulhé 1926. július 4-én született Buenos Aires Barracas városrészében, olasz bevándorló család gyermekeként. A grundokon focizva nőtt fel, Ferenc pápa megválasztása után azt mondta: elképzelhető, hogy a nála tíz évvel fiatalabb katolikus egyházfővel, akivel egy környéken nőttek fel, együtt rúgták a labdát Buenos Aires utcáin.
A River Plate felnőtt csapatában 19 évesen mutatkozott be, majd egy évig a Huracán együttesében szerepelt, itt lőtte első gólját, 1947-től ismét a River Plate játékosa volt. Amikor az argentin bajnokságot 1948-ban megbénította a béremelést követelő játékosok sztrájkja, Di Stéfano a FIFA által el nem ismert, de rendkívül jól fizető kolumbiai bajnokságba igazolt, a Millionarios együttesével háromszor nyert bajnokságot.
A kolumbiaiak 1952-ben Madridban vendégszerepeltek és a Real legendás elnöke, Santiago Bernabéu felfigyelt az argentin csatárra, akinek játékjoga - mivel a kolumbiai kitérőt a FIFA nem vette figyelembe - még a River Plate tulajdona volt. Meg is kereste az argentin együttest, de ezzel egy időben a Real ősi riválisa, a Barcelona is bejelentkezett a csatárért, a két klub küzdelme végül a FIFA és a spanyol kormány közvetítésével oldódott meg. A salamoni döntés értelmében Di Stéfano a következő négy évben felváltva játszott volna a madridi és a katalán csapatban, de a Barcelona végül tekintélyes summa fejében visszakozott.
Di Stéfano meg is hálálta az érte fizetett hatalmas összeget (az ügylet a Real éves bevételének majdnem felét elvitte): már első mérkőzésén betalált, az őt soraiban tudó Real két évtized után ismét bajnok lett, majd 1956-ban megnyerte az első alkalommal kiírt BEK-et. Di Stéfano abban az évben megkapta a spanyol állampolgárságot, 1957-ben és 1959-ben a legjobb európai játékosnak járó Aranylabdát, 1989-ben pedig - a futball történetében egyetlenként - a Szuper Aranylabdát is.
1958-ban lett csapattársa Puskás Ferenc, ők ketten a futballtörténelem egyik legjobb támadósorát alkották, egymás gondolatát is ismerték. A Real 1960-ig sorozatban ötször nyerte meg a BEK-et, talán a legemlékezetesebb diadaluk az 1960-as döntő volt, ahol 7-3-ra diadalmaskodtak a német Eintracht Frankfurt ellen, a hét gólból Di Stéfano hármat, Puskás négyet szerzett - a legrangosabb európai kupa fináléjában ennél máig nem lőtt senki több gólt.
A "Szőke Nyílnak" becézett Di Stéfano 1963-ig maradt Madridban, s utolsó itt töltött évében nem játéka révén került a lapok címoldalára. A Real Venezuelában a "kis klubvilágbajnokság" döntőjére készült, amikor egy kommunista gerillacsoport elrabolta szállodai szobájából, s csak két nappal később engedték szabadon. Di Stéfano másnap egy bemutató meccsen már pályára lépett és felállva ünnepelték.
A Madridban töltött tizenegy év alatt 396 mérkőzésen lépett pályára és 308 gólt szerzett, nyolcszor lett bajnok, egyszer spanyol kupagyőztes és ötször gólkirály. Huszonkét meccsen ért el mesterhármast, az utolsót 37 éves és 255 napos korában, ő a spanyol bajnokság hetedik, a Real Madrid negyedik legeredményesebb góllövője. Neve egyet jelent a királyi gárdával, 2000-ben a klub tiszteletbeli elnöke lett.
A Real edzőkomplexumában 2006-ban avatták fel a tartalékcsapat nevét viselő stadionját, a nyitómeccs az 1956-os, a francia Reims ellen vívott első BEK-döntő megismétlése volt, a Real ezúttal 4-3 helyett 6-1-re nyert.
Szerződését 1964-ben nem hosszabbították meg, s az edzői csapatban kínált helyet nem fogadta el. Számos ajánlat közül a barcelonai Espanyolét fogadta el, utolsó gólját 1966. április 23-án, majdnem negyvenévesen a Betis elleni kupameccsen szerezte.
A maga korában a világ legjobb játékosának tartott Di Stéfano szerepelt az argentin, a kolumbiai és a spanyol válogatottban is, argentin színekben hat meccsen hat, a spanyol nemzeti tizenegyben 31 mérkőzésen 23 gólt szerzett. Furcsa módon világbajnokságon sohasem léphetett pályára, mert az 1958-as vb-selejtezőt elbukták a spanyolok, az 1962-es világbajnokságon pedig ott volt, de sérülése miatt nem játszhatott.
Rendkívül gyors, gólerős és kiszámíthatatlan csatár volt, félelmetesen cselezett, állóképességének, taktikai sokoldalúságának és kreativitásának köszönhetően szinte bármelyik pozícióban kiválót nyújtott - kolumbiai időszakában egyszer még kapus is volt egy kiállítás után.
Visszavonulása után edzőként tért vissza hazájába, s bajnoki címig vezette a két ősi riválist, a Boca Juniors (1969), majd a River Plate (1981) csapatát is. 1971-ben a Valenciával megnyerte a spanyol bajnokságot és a KEK-et, 1974-75-ben a portugál Sporting kispadján ült. 1982 és 1984 között a szívéhez legközelebb álló Real Madrid edzője volt, majd 1990-ben a királyi gárdával spanyol szuperkupát nyert, éppen a Barcelona ellen.
1994-ben FIFA-érdemrenddel, 1999-ben a Királyi Sport Érdemrend nagykeresztjével tüntették ki, 2003-ban a spanyol szövetség az elmúlt ötven év legkiemelkedőbb játékosának, 2004-ben a valaha élt negyedik legjobb játékosnak választották meg. 2008-ban az UEFA elnöki díját vehette át, Madridban szobra áll és utcát is elneveztek róla.
Nyolcvannyolc évesen, 2014. július 5-én születésnapi partija után szívrohamot kapott, s két nappal később a kórházban meghalt. A Bernabéu Stadionban ravatalozták fel, koporsójánál tömegek rótták le tiszteletüket, az éppen ekkor zajló brazil labdarúgó-világbajnokságon a holland-argentin elődöntő előtt egy perces gyászszünetet tartottak, az argentinok gyászszalaggal léptek pályára.
Forrás: MTI