Pásztor József a Viharsarok legendája, aki játékosként, edzőként, klubvezetőként szolgálta és szolgálja a csabai futballcsapatot még ma is az NB III-ban.
Érdemes róla tudni, ha annak idején játékosként nem kell megműteni ötször, s ha később edzőként nem bukja a bajnoki hajrát az általa irányított lila-fehér Előre, még nagyobb sikereket is elérhetett volna a volt 9-szeres válogatott labdarúgó.
Daszajev védett, mellette találtam be a kapuba, hogy aztán a folytatásban kapjunk egy négyest. Erős szovjet csapat volt az, Blohinnal, Burjakkal és a többiekkel. Sokan kérdezik, kihoztam-e a maximumot a pályafutásomból. A válaszom: egyértelműen nem. Ám ebbe belejátszott, hogy ötször műtöttek, s mindig hosszabb-rövidebb kihagyás várt rám. Egyszer például a vállamat kellett operálni, és a Sportkórházban a beavatkozás során bennem felejtettek egy tampont. Nem sokszor meséltem erről, de akkor majdnem meghaltam. Kifakadt a seb, mentő vitt vissza a kórházba, újra a műtőasztalra kerültem, ahol beállt a klinikai halál. Megállt a szívem. De a futball ezzel együtt is az életem volt. Ha jól számolom, épp ötven éve kerültem Békéscsabára, amikor a csapat feljutott az NB I-be. Mindenem ez a klub, soha nem akartam elmenni innen. Pedig hívott a Fradi, a Honvéd, az Újpest. A Vasastól háromszobás lakást kaptam volna, de nem érdekelt. Falusi gyerek voltam, aki húszéves koráig nem is járt Budapesten
– írja mindezt idézve a legenda szavait a sportal.blikk.hu.
Pásztor József cipésznek tanult, és Vencsellőn már úgy beszéltek róla, mint a település ügyes kezű suszteréről.
Azt tartja a közmondás, hogy a suszter maradjon a kaptafánál. Én megtehettem volna. Szerettem a kitanult szakmámat, de még jobban szerettem focizni. Már fiatalon felfigyeltek rám, hívott több klub, aztán egy ismerősöm révén Békéscsabát választottam. Futballista lettem, és felejthetetlen meccseket játszottam. Mesélhetnék egy Vasas elleni találkozóról, ami előtt a fővárosi elvtársak letelefonáltak, hogy jó lenne, ha nem mi nyernénk. Nem mi nyertünk, de szinte az életünkért játszottunk, úgy hajtottunk. Mesélhetnék egy Fradi ellen 5-2-re megnyert találkozóról, vagy egy váci győzelmünkről, ami után Csank Jani gratulált a bajnoki címünkhöz; korán tette, mi a végén elbuktunk, s az övék lett az arany. Így volt jó, így volt szép.
– mesélte a békéscsabai legenda, akinek legfőbb vágya most, hogy unokát tartson lassan a kezében.
