1588-ban az első spanyol armada, egy angliai invázió céljából felszerelt hajóhad hagyta el Ibériát, hogy partra szálljon a szigetországban. A küldetés célja I. Erzsébet királynő uralmának megdöntése volt, a katolicizmus visszaállítása az országban, valamint az angol és holland kalóztámadások megszüntetése, amelyek veszélyeztették a spanyolok tengeri dominanciáját.
A küldetés csúfos kudarccal végződött, amelynek oka többek között a flottát vezető Alonso de Guzmán herceg tapasztalatlansága, az angolok dörzsölt taktikája, valamint az időjárás kedvezőtlensége volt. A későbbi évek hasonló kísérletei is sorra elbuktak, aminek köszönhetően Angliában azóta is az anglikán az államvallás, Hollandiában polgári forradalom tudott végbemenni, és az angolok fokozatosan átvették a tengerek feletti uralmat a spanyoloktól – vagyis szépen lassan megkezdődött a modern nyugati világrend kialakulása.
Mindez William Shakespeare korában történt, akinek egyébként Lear király című drámája az első olyan forrás, ahonnan leírva ismerjük a “footballplayer” kifejezést (Vörösmarty Mihály méltán népszerű fordításában “süvölvény”). Vagyis meg is érkeztünk a labdarúgópályához, ahol a tengeri összezördülések után 27 alkalommal csapott össze a két nemzet, és itt is jobban állnak az angolok: 14 alkalommal győztek, döntetlenre csupán háromszor végzett a két válogatott, míg a spanyolok tízszer bizonyultak jobbnak.
Nyolc tétmeccsükön szintén az angolok viszik a prímet négy győzelemmel, két döntetlen és két spanyol siker mellett. Érdekesség, hogy a spanyolok a legelső egymás elleni tétmeccsüket (1950) és az utolsó előttit (2018) tudták megnyerni Anglia ellen, vagyis 68 évig nem tudták legyőzni az angolokat komolyan jegyzett találkozón.
Első egymás elleni tétmeccsüket az 1950-es brazíliai világbajnokság csoportkörében játszották, mindjárt a Maracanában, a világ egyik legkultikusabb stadionjában. A spanyolok az első két fordulóban nyertek Chile és az Egyesült Államok ellen, míg az angolok Chile legyőzése után az USA ellen a futballtörténelem egyik legnagyobb meglepetését produkálták azzal, hogy Joe Gaetjens góljára nem volt válaszuk, és kikaptak a fociban lesajnált jenkiktől – akik Shakespeare idején ugye, még csak frissen alapított gyarmat voltak…
Spanyolország továbbjutását tehát csak az veszélyeztethette volna, ha kikap Angliától, ebben az esetben ugyanis a két nemzetnek új meccsen kellett volna eldöntenie, hogy ki játszhat a négyes döntőben. De nem ez a forgatókönyv valósult meg, ugyanis a két első csoportmeccsen is eredményes bilbaói gólvágó, Telmo Zarra bevette Bert Williams kapuját is, míg Stanley Matthewsék gólképtelenek maradtak. Anglia így kiesett, Spanyolország pedig bejutott a döntő csoportkörbe, ahol a későbbi győztes Uruguay ellen ugyan megcsípett egy pontot (2–2), de Brazíliától (6–1) és Svédországtól (3–1) simán kikapott, így a négyes finálé utolsó helyén végzett.
Legközelebb az 1968-as Európa-bajnokságon találkozott a két nemzet, mégpedig az oda-visszavágós rendszerben bonyolított negyeddöntőben. Anglia kettős győzelemmel verte ki az Eb-címvédőt: a Wembleyben Bobby Charlton találatával 1–0-ra, a visszavágót a Bernabeuban Amancio vezető gólja után Martin Peters és Norman Hunter dugóival 2–1-re megfordítva. Az elődöntőben aztán Jugoszlávia ejtette ki az angolokat (1–0), akik a bronzmeccsen a szovjeteket múlták felül (2–0).
Az 1980-as Eb-n a csoportkör utolsó fordulójában találkozott a két alakulat. Első két meccsén mindkét válogatottnak egy döntetlenre és egy vereségre futotta a házigazda Olaszország és a későbbi döntős Belgium ellen. Mindez a nápolyi összecsapásuk előtt azt jelentette, hogy a győztesnek egy nagyobb különbségű győzelem esetén a másik találkozó függvényében még volt esélye kvalifikálni magát a bronzmeccsre.
Anglia szerzett vezetést Trevor Brooking lövésével, amelyet a szünetben csereként beálló Dani tizenegyesből kiegyenlített. A baszk büntetőspecialista öt perccel később szintén értékesített egy tizenegyest, azonban az osztrák játékvezető újrarúgatta a kísérletet, és a megismételt lövést Ray Clemence kivédte. Tíz percen belül az angolok már a vezetést is megszerezték Tony Woodcock révén, azonban az eredmény nem változott, és ezzel a két válogatott a négyes csoport két utolsó helyén végzett.
Az 1982-es spanyolországi világbajnokságon már eggyel előkelőbb szakaszban futottak össze, a második csoportkörben, ahol még Nyugat-Németország szerepelt rajtuk kívül. Egymás elleni meccsüket ismét az utolsó fordulóban játszották, és a 0–0-ás döntetlen a Bernabeuban újfent azt jelentette, hogy sikerrel ejtették ki egymást a versengésből – a németek pedig nevető harmadikként mentek tovább, egyenesen a döntőig (ahol Olaszország túl nagy falatnak bizonyult számukra).
1996-ig kell előreugranunk a következő alkalomhoz, amikor tétmérkőzésen nézett szembe egymással Anglia és Spanyolország, mégpedig a szigetországban játszott Eb negyeddöntőjében. A csoportkör végére lendületbe kerülő hazaiak egy nagyon szervezett spanyol válogatottal találkoztak a Wembleyben, amely alig engedélyezett nekik lehetőségeket. Nemcsak a rendes játékidőben, de a hosszabbításban sem, pedig ez volt a legelső mérkőzés nagy tornákon, amelyen élt az aranygól szabálya.
De nem aranygól, hanem a büntetők döntöttek: az angolok közül senki sem hibázott, míg Fernando Hierro szétlőtte a lécet, David Seaman pedig védte Miguel Ángel Nadal (Rafa Nadal nagybátyja) próbálkozását. Az angolok így folytathatták hadjáratukat, de végül nem sikerült hazai földön tartaniuk a trófeát, ugyanis az elődöntőben a későbbi Európa-bajnok németek mentek tovább a mostani szövetségi kapitány, Gareth Southgate elrontott tizenegyese után…
22 évvel később, vagyis 2018-ban játszották eddigi utolsó egymás elleni meccseiket, mégpedig a Nemzetek Ligája A divíziójának csoportkörében. A Wembleyben a spanyolok 2–1-re nyertek (Saúl Niguez és Rodrigo, ill. Marcus Rashford voltak a gólszerzők), míg Sevillában az angolok tudtak győzni 3–2-re (Raheem Sterling 2 és Rashford, ill. Paco Alcácer és Sergio Ramos lőtték a gólokat). Ennek köszönhetően pedig Anglia jutott a kiírás elődöntőjébe, ahol Hollandiával szemben maradt alul hosszabbításban, majd szerezte meg a bronzérmet Svájc ellen tizenegyesekkel.
Mindez azt is jelenti, hogy a 2024-es Európa-bajnokság döntője lesz az első spanyol-angol finálé egy nagy tornán. A spanyolok már három alkalommal meg tudták nyerni a sorozatot (1964, 2008, 2012), ami a németekkel holtversenyben rekord, vagyis győzelmükkel egyedüli csúcstartókká lépnének elő – éppen Németországban. Anglia ezzel szemben csak egy ezüstig jutott 2021-ben, és két bronz jött még össze nekik (1968 és 1996). Az ősi rivális németek otthonában nyerni az első Eb-jüket nem akármilyen tett volna…
Szerző: Lukács Dániel
