Azóta a nemzeti csapat sorrendben ünnepelhetett egy feljutást a Nemzetek Ligája B-ligájába (2018-19), kijutott a 2021-es, részben hazai rendezésű Európa-bajnokságra, amit egy újabb feljutás követett, ekkor már az NL A-ligájában találta magát a válogatott (2020-21).
A sorozat ezt követő kiírásában (2022-23) csodával határos módon bennmaradt a nemzeti tizenegy a legfelső divízióban, míg a 2024-es Európa-bajnokságra egyenes ágon, csoportelsőként váltott jegyet a Rossi-csapat. A legutóbbi NL során osztályozóval végül kiesett a válogatott B-ligába a válogatott (2024-25).
Ami ellenben nagy szívfájdalom minden magyar futballszurkolónak az az, hogy az olasz szövetségi kapitány irányításával sem sikerült kijutni a világbajnokságra. A 2022-es világesemény selejtezőjében egyértelműen az Albánia ellen oda-vissza elszenvedett veresége pecsételték meg a válogatott sorsát, a 2026-os világbajnoki selejtezők sebei pedig egy jódarabig nem fognak begyógyulni.
Hét év hosszú idő, pláne, hogyha vezetőedzői vagy szövetségi kapitányi posztról van szó. Rossi az európai mezőnyt figyelembe véve a negyedik legrégebb óta szolgáló szövetségi kapitány, az ő hét és fél événél csak Zlatko Dalic (Horvátország), Didier Deschamps (Franciaország) és Koldó Álvarez (Andorra) ül hosszabb ideje a kispadon.
Ennyi év után gyakran éri az a kritika a trénereket - klub- és válogatott szinten egyaránt -, hogy taktikailag képtelenek megújulni. Nos, ha valamivel, akkor ezzel semmiképp sem lehet megvádolni az olasz-magyar kettős állampolgárságú szakembert. Mindez szükséges volt ahhoz, hogy ne váljon túl kiszámíthatóvá a válogatott.
Rossi először is képes volt lemondani a 2020-tól kezdődően olyannyira bevált három belső védős játékrendszerről. Bár mély védekezéskor még ugyanúgy öt védővel állt fel a válogatott az utóbbi években, a labdát már a 2022-23-as NL-ben is négy védővel hozta ki a magyar nemzeti együttes. Azóta is Schäfer András vagy Szoboszlai Dominik rendszeresen visszalép a három belső védő közé, így kialakítva egy négyes láncot.
Erre fokozatosan egyre jobban átállt a válogatott, akárcsak az emberfogó letámadásra, amit a 2024-25-ben, Németországgal vívott NL-találkozó folyamán láthattunk először egy elitcsapattal szemben. Ez akkor visszafelé sült el, hiszen hiába rúgattuk fel a németekkel a labdát, a támadókkal egy az egyben maradt védőink nem tudtak akkor területet levédekezni. Mindenesetre a változtatásra való törekvés ebben is jellemezte a válogatottat.
Idővel a támadóharmadban is veszélyesebbé váltak a meggypiros mezesek. Erre részben a 2024-es Eb-selejtezőcsoport is kényszerítette őket, ahol több mélyen visszahúzódó, gyengébb játékerőt képviselő ellenféllel kerültek össze.
Ekkortól úgy próbált helyzetet kialakítani a magyar együttes, hogy a pálya egyik oldalára több játékosa is odatolódott, ott vagy létszámfölényt kialakítva, vagy odacsalva az ellenfél figyelmét, így a túloldalon akár egy az egy elleni szituációt és üres területet teremtve.
Később ugyanez volt megfigyelhető az Izrael vagy Svédország elleni barátságos meccseken, illetve a 2026-os vb-selejtező összecsapásain is.
Az elmúlt hét év eredményei mellett tehát a válogatott játéka sem azt mutatja, hogy megfáradt volna a csapat és a mester kapcsolata.