A két, egyaránt gazdag futballmúlttal rendelkező ország válogatottja eddig nem nagyon keresztezte egymás útját, pedig ezek az utak azonos helyről indultak.
Az eredeti magyar és skót futballkultúra egy tőről fakad, egészen pontosan valaha skót fejekben merült fel legelőször, hogy a labdarúgó pályán pontos passzokkal, ügyességgel, technikai tudásra alapozva kellene támadást szőni, nem pedig minél hamarabb előrevágni, lehetőleg az öt és feles környékére, és erővel megpróbálni bebirkózni a játékszert a kapuba.
Ezeket az elveket Jimmy Hogan hozta el a szigetekről a kontinensre, és leginkább az MTK-nál tudta őket meghonosítani. A kék-fehéreknél összesen majd’ egy évtizedet töltött az 1910-es és ’20-as években, és nagyban hozzájárult a modern futball egyik alappillére, a dunai iskola létrehozásához, amelynek legrettegettebb változatával az Aranycsapat verte végig a világot.
Hiába viszont a gazdag és részben közös múlt, a két válogatott tétmérkőzésen még soha nem találkozott egymással. Ez annak is köszönhető, hogy a skót válogatott a magyarnál is ritkábban tudta csak kvalifikálni magát nagy tornákra, és amikor ez mégis sikerült, egyetlen alkalommal sem tudott továbbjutni a csoportjából – hazulról annak idején úgy búcsúztak a játékosoktól, hogy „Ne küldjetek képeslapot, mert ti úgyis előbb itt lesztek, mint a posta!”
Barátságos meccsen kilenc alkalommal futott össze a két nemzeti csapat, ezeken négy magyar siker mellett két döntetlen és három skót győzelem született. A skótok az első 1938-as egymás ellenit nyerték meg 3–1-re az Ibroxban és az utolsót 2018-ban 1–0-ra a Groupama Arénában, George Leekens győzelem nélküli, ámbár nem túl hosszú kapitánysága alatt.
A kettő közötti 80 esztendős időszakban mindössze egyszer, 1987-ben tudott nyerni Skócia Magyarország ellen, a Hampden Parkban, Ally McCoist duplájával. Irapuato zaja akkor még nem ült el, a magyar válogatott éppen lendületet venni készült a lejtő alja felé, viszont a skótok ekkor kifejezetten erősek voltak. A következő időszakban, a ’90-es években is rendszeres résztvevői maradtak a nagy tornáknak, aztán 1998-tól kezdődött bő két, számukra nagyon ínséges évtized, amelynek az előző Eb-szereplés vetett véget. Persze akkor is utolsóként estek ki a csoportból, csak az Anglia ellen kiharcolt 0–0 maradt nekik szép emlékül.
Az ötvenes években játszott egymással a legtöbbet a két együttes, Puskásék két győzelmet írhattak be ellenük (idegenben 4–2 Bozsik József, Hidegkuti Nándor, Sándor Károly és Kocsis Sándor, otthon 3–1 Fenyvesi Máté, Hidegkuti és Kocsis góljaival; 100 ezer feletti nézőszám mindkét találkozón). Majd az évtized végén még két döntetlen jött össze (1–1 és 3–3).
Húsz év szünet után legközelebb 1980 májusában alig maroknyi szurkoló előtt sikerült a Népstadionban legyőzni a Kenny Dalglish-sal érkező skótokat 3–1-re. Törőcsik András duplázott, Kereki Zoltán szerezte a harmadik gólunkat – érdekesség, hogy Törő negyedik percben szerzett találata után a többi gól a 65. és 67. percek között esett.
Legnagyobb különbségű sikerét pedig 20 évvel ezelőtt aratta a válogatott Skócia ellen, amikor a Hampden Parkban Huszti Szabolcs két góljával – az elsőt tizenegyesből szerezte, a második pedig az alábbi szólós bomba volt – valamint Steven Pressley és David Marshall kapus bohózatba illő alakításával lett 3–0.
Volt még egy emlékezetes magyar-skót, ami bár nem felnőtt találkozó volt, hanem olimpiai válogatott összecsapás 1996-ban, akkor a havas Üllői úti stadionban Szanyó Károly és Zavadszky Gábor góljaival megszerzett 2–1-es győzelem azt jelentette, hogy a magyar csapat utazhatott az atlantai olimpiára, ahol a későbbi győztes Nigériával, Brazíliával és Japánnal játszott emlékezetes meccseket, és szenvedett három vereséget.
Szerző: Lukács Dániel
