A holland-angol összecsapások statisztikái nem egységesek abban az értelemben, hogy a hőskorban mely, éppen a kontinensen turnézó alakulatot lehet hivatalosan is “angol válogatottnak” tekinteni. Az UEFA által is elfogadott nyilvántartás szerint eddig 22 alkalommal mérkőzött meg egymással a két nemzeti tizenegy, és ezeken 7 holland győzelem és 9 döntetlen mellett Anglia 6 alkalommal tudott nyerni. A tétmeccsek viszont már holland fölényt mutatnak: az Oranje 3 diadala mellett 2 döntetlen született, míg az angolok mindössze egyszer győztek – igaz, az a két válogatott történetének legegyoldalúbb tétre menő 90 perce volt.
Tétmérkőzésen először az 1988-as nyugat-németországi világbajnokság csoportkörében futott össze a két válogatott. Nem akármilyen meccs volt, hiszen a csoport, sőt az egész torna két esélyesének számító válogatott az első fordulóban egyaránt vereséget szenvedett: az angolok az írektől kaptak ki 1–0-ra, míg a hollandok a Szovjetuniótól szenvedtek ugyanilyen arányú vereséget.
Egyébként nem is akármilyen angol csapatról volt szó, hiszen Bryan Robson (Man United), Glenn Hoddle (Monaco) és John Barnes (Liverpool) kevergetett a középpályán, míg elöl Peter Beardsley (Liverpool) és Gary Lineker (Barcelona) várta a labdákat. Szerencsétlenségükre viszont nemcsak a kapufát találták el kétszer, de olyan holland csapattal is találták szemben magukat, amelyben elől a Milan csatársora veszélyeztetett, vagyis Ruud Gullit és Marco van Basten, hátulról pedig olyan zseniktől érkeztek a labdák, mint Frank Rijkaard vagy Ronald Koeman.
Van Basten vezető gólját Robson ugyan még ki tudta egyenlíteni egy Linekerrel történő villámgyors kényszerítőt követő elegáns csippentéssel, de a holland csodacsatár még kétszer betalált a második félidőben, így a csoport legaljára küldte Angliát az utolsó forduló előtt. Bobby Robson csapata végül ott is maradt, ugyanis a Szovjetuniótól is kikapott 3–1-re, így pont nélkül utazhatott haza. Ezzel szemben az íreket is legyőző hollandok továbbjutottak a csoportból, az elődöntőben kiejtették a házigazda nyugat-németeket, majd a döntőben visszavágtak a Szovjetuniónak a csoportkörben elszenvedett vereségért, és megnyerték az Európa-bajnokságot, megszerezve hazájuk egyetlen válogatott trófeáját.
A két nemzeti tizenegy két évvel később, az olaszországi világbajnokságon is azonos csoportba került – megint Írország mellé, de a szovjetek helyett ezúttal Egyiptom volt a negyedik résztvevő. Ennek a furcsa világbajnokságnak a még furcsább (F) csoportjában minden mérkőzés döntetlenre végződött, egyet kivéve: Anglia az utolsó fordulóban legyőzte Egyiptomot (1–0). Az afrikai ország így kiesett, a három európai viszont továbbment – többek között a Cagliariban játszott, 0–0-ra végződött holland-angolnak köszönhetően.
Mindkét alakulat a későbbi győztes nyugat-németek ágára került: a hollandokat rögtön a nyolcaddöntőben kiverték Matthäusék, míg Angliát egy felejthetetlen menetelés után (Belgiumot 1–0-ra, Kamerunt 3–2-re verték Linekerék, mindkét győzelmet a hosszabbításban kiharcolva) ejtették ki az elődöntőben, tizenegyesekkel.
A két nemzet legközelebb az 1994-es világbajnokság selejtezőiben nézhetett farkasszemet egymással, ahol egy 2–2-es döntetlen után a hollandok 2–0-ra verték Angliát, ezzel elütve Alan Sheareréket az amerikai világbajnokságon való részvételtől.
Az 1996-os angliai Európa-bajnokságon ismét a csoportkörben került össze a két válogatott, ám ezúttal az utolsó fordulóban, ahol mindkét csapat számára elegendő lett volna a döntetlen, hogy továbbjusson Svájc és Skócia kárára. A hazaiakat azonban ez nem érdekelte, és az évtized egyik legjobb teljesítményével rukkoltak elő: Shearer és Teddy Sheringham is duplázni tudott, Paul Gascoigne és Steve McManaman ellenállhatatlanul szervezte a játékot, és a skótok elleni biztató győzelem után az angolok végre berúgták ezt a döcögősen induló Eb-t.
Annak ellenére, hogy lemosták őket a Wembley gyepéről, azért a hollandok nem adták meg magukat teljesen: Dennis Bergkamp és a csereként beálló Patrick Kluivert gyönyörű összjátékából megszerezték azt a szépítő találatot, amivel beállították a 4–1-es végeredményt, és amivel még éppen tovább tudtak csusszanni a csoportból.
A narancsmezesek aztán a negyeddöntőben az Anfielden ki is estek Franciaország ellen tizenegyesekkel, míg Anglia túlélte ugyanezt a mutatványt a spanyolok ellen, hogy aztán a későbbi tornagyőztes németek ellen a Wembley-ben vérezzen el Gareth Southgate kihagyott büntetője után…
Tétmeccsen utoljára a 2018-2019-es Nemzetek Ligája kiírás elődöntőjében játszottak egymás ellen Guimarãesben. Marcus Rashford büntetőből vezetést szerzett ugyan az angoloknak, de Matthijs de Ligt a második félidőben hosszabbításra mentette a meccset. A ráadásban aztán Kyle Walker vétett öngólt, majd Quincy Promes állította be a 3–1-es végeredményt.
A két válogatott azóta sokat változott, de a szövetségi kapitányok továbbra is a korábban már játékosként is nagy holland-angol csatákat átélt Ronald Koeman és Gareth Southgate maradtak. Ami pedig a lehetséges forgatókönyveket illeti, ezen az Eb-n biztosan nem lenne meglepetés, ha ez az összecsapásuk is hosszabbításba torkollna…
Szerző: Lukács Dániel
