Amikor 2018-ban Marco Rossi „ott találta” magát a magyar válogatott élén, talán még maga sem sejtette, hogy egy valóságos hullámvasútra száll fel. Ma pedig, hat évvel később egy különleges napra ébredtünk: Marco Rossi éppen ma hat éve, hogy átvette a magyar labdarúgó-válogatott irányítását. Igen, jól olvassák, már hat éve! Sokszor még gombócból is sok, de van, hogy csak ügy elrepül ez az idő, mint jelen esetben. Annak idején a Barátok közt című tévésorozat is hasonló szériát futott, mindenki várta a következő epizódot, ahogy sokan most, Marco Rossi főszereplésével.
Az első hónapokban – akár egy jó szerelem hajnalán – még kereste a megfelelő utat a mester, és volt néhány pillanat, amikor a szurkolók inkább zsebkendőért nyúltak, mint a sáljukért. De ne felejtsük el, hogy egy olasz férfi sosem adja fel könnyen, főleg ha futballról van szó! „Non mollare mai!” – zengi a Lazio (olasz első osztályú klub) futballcsapat éneke is.
Az első nagy pillanat akkor jött el, amikor Rossi kapitányunk a Nemzetek Ligájában először vitt minket a győzelembe, a görögöket győztük le 2-1-re, berobbant a siker, újra elkezdtek megtelni a lelátók. A szurkolók egyre inkább hitték, hogy a pályán látható nagybetűs Csapat többé nem csak egy álom. A magyar virtus és az olasz stratégia egybeolvadása valami egészen különlegeset hozott létre. „Magnifico!” – mondja az olasz.
És ki ne emlékezne arra a felejthetetlen Európa-bajnokságra, ahol minden várakozást felülmúlva küzdöttünk a legnagyobbak ellen? Rossi és a srácok bebizonyították, hogy a magyar szív és az olasz ész együtt legyőzhetetlen kombináció. Igen, ez akkor is igaz, ha kikapunk. Mert régóta tudjuk, ki lehet kapni, csak lélektelenül játszani nem lehet, az pedig ránk, mióta Rossi itt van, bizony nem is igaz. Azon az Eb-n az egész világ figyelt fel ránk. Döntetlent játszottunk a franciákkal és a németekkel is.
Persze, az út nem volt mindig sima. Hát hogy is lenne? Voltak nehéz idők, amikor a csapat formája ingadozott, és a kritikák sem maradtak el. De Rossi mindvégig megőrizte higgadtságát és humorát. Egy alkalommal, amikor az újságírók kemény kérdésekkel bombázták, csak annyit mondott: "Ha mindent elárulnék a stratégiámról, el kellene vennem az újságírók kenyerét!" Ezzel a mondattal mindenkit megnyert magának – hiszen egy kapitány, aki nevetni is tud, már fél győzelem, és higgyék el, nem csak a szurkolók körében, az újságírók szemében is. Majd megtanulta ősi imánkat, a Himnuszt is – micsoda alázat!
Hat év sok idő egy futballedző életében, de a kapitány számára minden perc egy új lehetőséget jelentett. Ahogy ő maga is mondta egyszer: "A futballban a legszebb az, hogy mindig van egy újabb meccs, ahol bizonyíthatsz." És mi, magyar szurkolók, mindannyian tudjuk, hogy vele az oldalunkon bármikor képesek vagyunk csodákra. Igen, én itt és most jelenleg akár a mai, németek elleni Eb-meccsre is gondolok.
És most, amikor megünnepeljük ezt a különleges évfordulót, csak egy dolog marad hátra: emeljük magasba a sálakat, öleljük meg egymást, és kiáltsuk együtt: Hajrá, Magyarok! Mert Rossi kapitány és a csapatunk megérdemli.
Zárásként pedig ne felejtsük el, hogy hat év az olaszoknál pont egy félidőnyi ebédszünet – legalábbis tartja egy itáliai mondás, bár jóllehet, más kontextusban.
Mindenesetre, kedves Marco, ha már túl van a mai pastán és az espressón, várjuk a következő hat évre is!
Viszlát a következő nagy győzelemnél!
Hajrá, Magyarország!
