Az eddigi hat alkalom mind emlékezetes találkozót hozott, sőt ott van köztük a futballtörténelem egyik legemlékezetesebb mérkőzése, az 1954-es berni világbajnoki döntő is, amely vitatott körülmények között ért véget, és amelyen, mint utólag kiderült, a németek valószínűleg harctéren alkalmazott doppingszert vetettek be. Ráadásul legálisan.
Magyarország és Németország – 1949 és 1990 között Nyugat-Németország – eddig 37 alkalommal találkozott egymással, a mérleg pedig kiegyenlített: magyar szempontból 12 győzelem, 12 döntetlen és 13 vereség. Tétmeccsen hat alkalommal futott össze a két nemzeti csapat: először az 1912-es stockholmi olimpián, ahol 3–1-re nyert Magyarország Schlosser Imre mesterhármasával, legutóbb pedig a Nemzetek Ligája 2022-2023-as kiírásban a hazai 1–1-es döntetlen után győztük le a németeket idegenben 1–0-ra.
Ezt megelőzőleg a három évvel ezelőtt rendezett Európa-bajnokság utolsó csoportmeccsén, a sorsdöntő 2–2-es müncheni összecsapáson találkozott a két válogatott, és természetesen ott van még az 1954-es világbajnokság két megkerülhetetlen meccse is: a sima magyar győzelem a csoportban és a máig fájó vereség a döntőben.
2022 – Két meccsen veretlenek maradtunk
A 2022-2023-as Nemzetek Ligája A-divíziójában a legerősebb csoportba került a két válogatott: Anglia és Olaszország mellé. A csoportot az olaszok nyerték a magyar válogatott előtt – köszönhetően többek között annak, hogy Hansi Flick alakulata sem Budapesten, sem pedig Lipcsében nem tudta legyőzni a magyarokat.
Az első mérkőzésen Nagy Zsolt 6. percben szerzett gólját Jonas Hoffmann három perc elteltével még ki tudta egyenlíteni, kialakítva az 1–1-es végeredményt, de a visszavágón Szalai Ádám 17. percben elért parádés találatára már nem volt válaszuk a hazaiaknak.
Ez volt a legendás 2004-es barátságos győzelem (Torghelle–Kahn 2–0, ugye) óta az első alkalom, hogy sikerült legyőzni a Nationalelfet.
2021 – Szép küzdelem a halálcsoportban
A két válogatott az előző Eb-n is egy csoportba került, és ezt is halálcsoportnak hívták: a világjárvány miatt 2021-re halasztott kiírásban Magyarország és Németország a csoportkör utolsó mérkőzését játszotta egymás ellen. A Portugáliától elszenvedett sima vereség és a franciák elleni döntetlen után Münchenben Németország ellen a győzelem továbbjutást ért volna.
A hősiesen küzdő magyaroknak volt is esélye az akkoriban nem mindig a helyzet magaslatán álló németek ellen, Szalai Ádám és Schäfer András révén kétszer is vezetést szerzett Marco Rossi csapata, de először Kai Havertz, aztán pedig a 84. percben Leon Goretzka tudott egyenlíteni, és a derekasan küzdő válogatott végül, bár szépen helyt állt, nem jutott tovább a legnehezebb csoportból.
1954 – Korszakhatár mindkét futballnemzet számára
Az 1954-es világbajnokság csoportkörében Magyarország 8–3-ra legyőzte Nyugat-Németország válogatottját. Nemcsak azért nem volt ez világraszóló siker akkor, mert a németek tartalékos csapattal álltak fel, hanem azért sem, mert a nyugat-német válogatott igazából nem volt meghatározó erő ekkor még a világ futballjában – éppen a berni döntő csodája tette fel a német focit a térképre. Fontos, hogy Werner Liebrich belépője következtében ezen a meccsen szenvedett hajszáltörést Puskás Ferenc bokája, ami miatt a világ legjobbjának számító magyar csatár a döntőig nem is tudott visszatérni a pályára.
A csoportban egyébként Törökország és Dél-Korea szerepelt még – a magyarok mellett a törököket emelték ki, s csak két csoportmeccset kellett lejátszania minden csapatnak, vagyis a kiemelteknek nem kellett egymással megmérkőzniük. Mivel viszont a németek és a törökök egyaránt 2 ponttal végeztek, extra meccsen döntöttek a továbbjutásról, amit Sepp Herberger csapata a korábbi csoportmeccsükhöz hasonlóan meggyőző fölénnyel nyert (4–1, 7–2). A nyugat-német válogatott ezt követően a nyolcaddöntőben Jugoszlávia (2–0), az elődöntőben Ausztria (6–1) lelépésével jutott a fináléba.
A magyar válogatott a németek előtt Dél-Koreát oktatta (9–0) – Kocsis Sándor ezen a meccsen három, a németek ellen négy gólt szerzett. A nyolcaddöntőben, a “berni csatán” a megalázottságuk miatti frusztráltságot durvaságba csatornázó Brazíliát 4–2-re, az elődöntőben egy hasonlóan kemény meccsen, hosszabbításban a címvédő Uruguayt szintén 4–2-re verte a sérült Puskás nélkül felálló válogatott. Így jutott el 1938. után története második világbajnoki fináléjába.
Újabb világbajnoki döntő, újabb sokat magyarázott vereség. A problémák igazából már a csoportkörben elkezdődtek Puskás sérülésével, majd fokozódtak a Brazília és Uruguay elleni küzdelmek jelentette terheléssel. Aztán csak tovább gyűltek, hiszen bizonyos rezesbandáknak éppen a magyarok szállásánál kellett éjszakába nyúlóan gyakorolni a döntő napja előtt. A Wankdorf Stadiont a magyarok busza nem tudta megközelíteni a hömpölygő tömeg miatt, így a játékosok gyalog érkeztek meg az öltözőbe, de a tolongó tömegben a biztonság kedvéért azért szegény Sebes Gusztáv szövetségi kapitánynak odanyomott egyet egy rendőr puskatussal. A döntő közben pedig újra eleredt az eső…
A magyar válogatott akkor már négy éve veretlen volt, a világ egyértelműen legjobb csapatának számított, olyan játékosokkal, olyan űrfocival, amilyet korábban még soha sem láttak. Mindenki őket akarta legyőzni, és a világsajtó is fente már a fogát a szenzációra. Az időjárás aztán berendezte a színpadot a magyar tragédiához: a döntőt megelőző másfél napon át esett az eső, s a mérkőzés második félidejében egyenesen szakadni kezdett. A pálya sártengerré változott, ami nem éppen volt ideális terep a korszerű, rövidpasszos magyar játéknak, ráadásul a modern, csavaros stoplissal felszerelt nyugat-német válogatott tagjai sokkal könnyebben boldogultak a csúszós talajon.
Mindezzel együtt a magyarok kilenc perc elteltével már 2–0-ra vezettek Puskás és Czibor Zoltán góljainak köszönhetően, amit a németek újabb kilenc perc elteltével ki is egyenlítettek Max Morlock és Helmut Rahn révén. Puskás véleménye szerint két buta góllal sikerült visszaengedni a németeket a meccsbe, és ahelyett, hogy a harmadik dugó megszerzése és a meccs eldöntése érdekében 2–0-ás előnyben is tovább támadott volna a csapat, inkább visszaállt és a középpályán igyekezett tartogatni a labdát. Ezt pedig a németekkel nem lehet megtenni, ahogyan az húsz évvel később az 1974-es világbajnokság döntőjében is beigazolódott, amikor a hollandok buktak bele ugyanebbe a forgatókönyvbe.
Ami 2–2 után történt, az pedig tulajdonképpen közhelyszerű a futballban: a magyarok sorra hagyták ki a helyzeteket, kapufákat rúgtak, Toni Turek hatalmasakat védett, Rahn pedig a 84. percben (mikor máskor…) egy kapu előtti kavarodásból megszerezte a győztes gólt is. A szerencsétlen jelenet közben egyébként szabadrúgást is lehetett volna fújni kifelé Grosics Gyula támadása miatt, de William Ling játékvezető továbbengedte az akciót.
Két perccel később az angol látszólag megadta Puskás közelről megszerzett egyenlítő találatát, de a walesi partjelző, Sandy Griffiths lest jelzett, ezzel megfosztva a magyarokat az egyenlítéstől. A vitatott körülmények között végződő döntő lefújását Szepesi György rádióközvetítésében úgy kommentálta, hogy bár fájó, ami történt, de a nyugat-németek megérdemelt küzdelemben győzték le a négy éve veretlen magyar csapatot, és utólag Puskásék is osztották ezt a véleményt.
Persze a Budapesten őrjöngő magyar tömeg ezt nem fogadta el ilyen egyszerűen. Hibáztatták a játékosokat, hibáztatták a vezetőséget és a rendszer miatti elkeseredettségükben az utcára vonultak. Talán az 1956-os forradalom se következett volna be abban a formában, ha nincs ez az elveszített vb-döntő 1954. július 4-én.
Utólag, szakmai szempontok alapján hibáztatták Sebest is, amiért a nem teljesen egészséges Puskást a döntőre visszatette a csapatba, Budai László helyett pedig a mezőnyben hasznosabb Tóth Mihályt játszatta a balszélen – Czibort áthozva jobbra –, hogy kompenzálja Puskás limitált mezőnymunkáját. A döntőben szenvedő szélsőknek aztán felsőbb utasításra helyet is kellett cserélniük a félidőben… Persze, Puskás így is szerzett egy gólt, majdnem kettőt, és egy egészen pici szerencsével a magyar válogatott megnyerhette volna a világbajnokságot, s akkor mindez fel se merül.
És talán nem kutatják akkor utólag a titokzatos betegséget sem, amely a döntő utáni napokban sújtotta a nyugat-német válogatott tagjait. Ma már szinte egyértelműnek tűnik, hogy a német játékosokat metamfetaminnal doppingolták a döntő előtt – a Pervitin, amit kaphattak, a második világháborúban harctéri ajzószer volt, amely a német fociban is elterjedt az 1940-es évektől. Mivel a FIFA egészen 1966-ig nem szankcionálta a doppingot, Nyugat-Németország mindenképpen szabályos keretek között nyerte meg a világbajnokságot.
A berni döntő történelmi jelentősége, hogy egyrészt megalapozta a német futball felemelkedését, és hozzájárult Nyugat-Németország fejlődéséhez is – az emberek végre újra érezhették magukat valakinek a háborús vereség után, amely még mindig rányomta a bélyegét a mindennapjaikra. Az Aranycsapat viszont, bár következő 16 meccsén újra veretlen maradt, a későbbiekben, nagyrészt az 1956-os forradalom miatt, már nem tudott visszatérni ugyanerre a szintre, a következő világbajnokságra gyakorlatilag fel is oszlott, a magyar futball pedig hosszan tartó lejtmenetbe kezdett.
Szerző: Lukács Dániel
