Az NB II előző idényében a másodosztályú tagságát csak osztályzón megőrző Kozármisleny az új szezonban várakozáson felül teljesít régi-új vezetőedzőjével. Aczél Zoltán csapata a Vasas legyőzésével az előkelő harmadik helyen tanyázik. A rutinos magyar edző a Büntető részére adott interjúban beszélt csapata sikereiről, edzői hitvallásáról.
– Említette, hogy a játékfelfogásából nem enged. Mi jellemzi a jelenlegi dobogóst?
– Szeretem fent elkezdeni a védekezést, magasan presszingelni, nem egyszer előfordul azonban, hogy csak a középső zónában kezdjük el nyomás alá helyezni az ellenfelet. Soha nem játszunk tizenhat-félpályát, vagyis az nem fordulhat elő, hogy megszálljuk a saját térfelünket. Próbálunk hátulról építkezve támadást vezetni, szeretem a rövidpasszos futballt, ahogy azt is, ha többet birtokoljuk a labdát az ellenfelünknél. Az talán a legfőbb erősségünk, hogy csapatként jók vagyunk.
Vannak technikás futballistáink, mások gyorsak, megint mások terminátor módjára ütnek-vágnak, agresszívan futballoznak. Örülök, hogy bevállalós csapat a miénk, és ha ebbe olykor bele is bukunk, bátran beleállunk a meccsekbe.
– Mi az, amit edzőként nagyon nehezen visel? Amitől eldurran az agya?
– Ha nem megfelelő a hozzáállás, ha nem megfelelő az edzésmunka, vagy ha valakin azt látom, kedvetlenül focizik. Egy futballista akarjon edzeni, legyen pusztán attól jó a kedve, hogy futballozhat. Ha valaki nem leli ebben örömét, ha nem mosollyal az arcán jelenik meg, arra ugrok.
– A hozzáállást becsüli a legtöbbre?
– Nem, mert az az alap. A leginkább azt, ha valaki nagyon tud focizni, ha rendre meghúzza a váratlant, ha erős az összjátékban. Ez nem azt jelenti, hogy nem dolgozom szívesen azzal, aki kevésbé virtuóz. De azért mégiscsak a legjobb futballistákkal lehet a legnagyobb eredményeket elérni, habár megesik, hogy a sok jó játékos ellenére sincs siker. Leginkább akkor fordulhat ez elő, ha emberileg mutatkoznak hiányosságok.
– Mit gondol, ha megint olyan sikeres lenne, mint két szezonnal ezelőtt, kapna ajánlatot nagyobb csapattól?
– Nincsenek e tekintetben illúzióim. De ha valakinek szüksége van rám, felhív. Én nem fogok senkit.
– Lehet, még mindig nem merik a patinás klubok Aczél Zoltánt alkalmazni?
– Lehet.
– Fáj?
– Nem. Már nem. Aki így gondolkodik, azzal úgysem dolgoznék szívesen együtt. Ott akarok lenni, ahol elfogadnak, urambocsá’ szeretnek.
Kozármislenyben elfogadnak, a vezetők, a szurkolók, a játékosok is. Így lehet alkotni.
– A tavalyi feljutás, illetve a jelenlegi remek szereplés jelent valamiféle elégtételt? Megfogalmazódik önben, hogy „tessék, megmutattam mindenkinek, mire vagyok képes”.
– Persze. És van bennem egy jó adag bizonyítási vágy is. Elsősorban saját magamnak akarok, a játékosaimnak, a családomnak, meg részben az ellenségeimnek is. Mégsem tulajdonítok ennek olyan hatalmas jelentőséget. Örülök, hogy van egy klub, amelyik alkalmaz, bízik bennem, fizetést ad, ennek a klubnak igyekszem megfelelni. Mindig fejlődni akarok, jobbá válni, mert tudom, jönnek előbb-utóbb a fiatalok, én pedig már csak a koromnál fogva is megyek a levesbe. Amíg lehet, ütni kell a vasat.
A teljes interjú a Büntető oldalán olvasható el.
