Predrag Mijatovics. André Schembri. Maris Verpakovskis. Ciprian Marica. Stuart Dougal. Zlatan Ibrahimovic. Hosszasan sorolhatnánk.
A fenti urak több magyar szívét törték össze, mint az egyetemes film- és színháztörténet összes femme fatale-ja együtt.
Az 1998-as, Jugoszlávia elleni pótselejtező volt az első pofon, amire emlékszem.
Getty ImagesAztán jött a többi, nem kronológiai sorrendben, a teljesség igénye nélkül:
Málta, 2-1, Bozsik lapát.
Lettország, 3-1, a lettek pótselejtezhetnek. Ráadásul ki is jutnak. A lettek! Az Eb-re!
Törökország, Gerát buktatja a kapus, ő kap pirosat, szegény Fülöp Marcit kiütik, 3 sima.
Románia, 3-0, Guzmics, Lipták, és a fogatlan spanyol.
Vagy említhetném bármelyik svédek elleni meccset, amelyet egy hajrában szerzett – többnyire Ibrahimovic – góllal elvesztettünk.
Ilyen előzmények után bátran nevezhetjük csodának a kvalifikációt. A pinyők, bogeszek, dodók országában.
Amikor Carlos Velasco Carballo lefújta a norvégok elleni pótselejtező visszavágóját, két dolog jutott eszembe:
Végre!
…
De ugye senki nem gondolja, hogy meggyógyult a magyar futball?
Most azonban azt gondolom, hogy ezekben a napokban nem számít az ezer sebből vérző utánpótlás, a bundaügyek, az üres stadionok.
Getty ImagesMost az van, hogy igenis ki kell élvezni, hogy ott vagyunk. Hogy nem kérdezzük meg egymástól, hogy te kinek szurkolsz az Eb-n.
Nyilván nem mindegy, hogy mit produkál a csapat a pályán, de az eredmény mégis másodlagos. Ott vagyunk.
Itt vagyunk.