Hetven éve, 1953. november 25-én játszották az "Évszázad mérkőzését": a világ legjobbjának számító magyar Aranycsapat a futball szentélyében, a londoni Wembley Stadionban győzte le 6-3-ra a hazai pályán addig veretlen angol labdarúgó-válogatottat.
1953. november 25-e örökre megváltoztatta a magyar futballt, azonban sokáig nem volt biztos, hogy egyáltalán rendeznek meccset. A politikának hatalmas befolyása volt minden sporteseményre, és amikor kiderült, hogy az 1952-es helsinki olimpián a két ország szövetségei megállapodtak egy barátságos mérkőzés megrendezéséről, a kommunista állampárt vezetője, Rákosi Mátyás kimondottan ellenezte az ötletet, de miután meglátta az esetleges győzelemben rejlő propaganda-lehetőséget, engedélyezte a labdarúgók kiutazását. A magyar válogatott szövetségi kapitánya, Sebes Gusztáv az életrajzi könyvében írt a Rákosival folytatott párbeszédéről, amely a kor sajátosságait ismerve igen fenyegetően hathatott:
„Remélem, a magyarok lesznek az elsők! Jó lesz vigyázni!”
A szövetségi kapitány hihetetlen precizitással és alázattal készítette fel csapatát. Kiutazott Londonba, ahol az angolok játékát elemezte, megfigyelte, hogy ők nehezebb labdákkal játszanak, így néhányat hazahozott belőlük, és ezekkel vezényelte az edzéseket, emellett centire pontosan lemérte a Wembley-stadion játékterét, és Budapesten egy tréningpályát ugyanekkora méretűre vonalaztatott, ezzel is segítve a felkészülést a háromoroszlánosok ellen. Tíz nappal az évszázad mérkőzése előtt Svédország válogatottjával játszott az Aranycsapat, és itt már az Angliából hozott labdákkal bonyolították le a találkozót. Puskásék nem játszották életük meccsét, és panaszkodtak is a nehezebb játékszerre, a mérkőzés végül 2–2-vel zárult.
A londoni összecsapást egyébként a vendéglátó angolok kezdték “az évszázad mérkőzéseként” hirdetni, amelyen két futballnagyhatalom, a játékot feltaláló “angol oroszlánok” csapnak össze a trónkövetelő “mágikus magyarokkal”. Az angolok úgy gondolták, játékosaik fizikailag és technikailag is jobbak, s figyelmen kívül hagyva a kontinensen megjelent taktikai újításokat, a már elavult WM rendszerben álltak fel. Az olimpiai bajnok, 24 mérkőzésen át veretlen Aranycsapat a 4-4-2 felállásban futott ki a zsúfolásig megtelt Wembley Stadion gyepére, a páholyban még II. Erzsébet brit királynő is megjelent.
A 105 ezer néző még el sem helyezkedett, amikor Hidegkuti már az első percben betalált az ellenfél hálójába. Alig negyedóra múlva az angolok válaszoltak: Mortensen indította Sewellt, aki a bal alsó sarokba lőtt. A 20. percben a bal oldalon Czibor száguldott fel és Puskást találta meg, aki Hidegkutinak adta tovább a labdát, ő pedig belőtte második gólját. A harmadik magyar gólnál látványos labdafelhozatal után Czibor laposan adott be Puskásnak, aki világhírűvé vált visszahúzós cselével elfektette az ellenfél csapatkapitányát, Wrightot, majd védhetetlenül bombázott a rövid felső sarokba. A negyedik gólnál Bozsik huszonöt méterről szabadrúgást végezhetett el, amibe Puskás beletette a lábát és a labda az ellenkező kapufánál pattant be a hálóba. Az első félidő végén Mortensen révén szépített az angol válogatott, a csapatok 4-2 állással vonultak az öltözőbe. Az 50. percben Bozsik a tizenhatoson kívülről a kapu jobb oldalába, a léc alá lőtte a labdát, ezzel megszerezve a válogatott ötödik gólját a mérkőzésen. Három perccel később Puskás Hidegkutit hozta helyzetbe, aki mesterhármast ért el, a végeredményt Ramsey állította be büntetőből.
A nemzetközi sajtóban is hatalmas visszhangja volt a mérkőzésnek. Az Aranycsapat parádés teljesítményét a stadionban helyet foglaló angol szurkolók is elismerték és tapssal díjazták azt, a Daily Mail kommentárja erről tesz tanúbizonyságot: “Az angol játékosokban csalódott közönség bámulattal adózott a magyarok lenyűgöző labdaművészetének. Húsz éve nem láttak olyan labdarúgást Angliában, mint amilyet a magyarok bemutattak, akik klasszisokkal múlták felül az angolokat.”
Ez volt az Aranycsapat leghíresebb, rövid idő alatt legendássá vált mérkőzése – holott a visszavágón, 1954. május 23-án még megalázóbb, 7-1-es vereséget mértek az angolokra, akik sem azelőtt, sem azóta nem kaptak ki ennyire – ahogy a pesti humor mondta: egy hétre jöttek és hét eggyel mentek. A sokkoló vereségek hatására az angol labdarúgás nyitni kezdett a másfajta edzésmódszerek és taktikai rendszerek felé, s tizenhárom évvel később, 1966-ban válogatottjuk világbajnoki címet nyert. Az akkori szövetségi kapitány, Sir Alf Ramsey maga is játszott a számukra baljós emlékű 1953-as mérkőzésen.
(MTI)
