thumbnail Hello,
Arsene Wenger

Nem vénnek való vidék

Arsene Wenger

Getty Images

A kérdés csupán annyi, hogy az Arsenal vajon készen áll-e a Wenger utáni életre.

- Nézz a szívemre. Minden egyes vereség egy hatalmas heget hagy rajta. Mindannyian emberek vagyunk. Szeretünk győzni, és utálunk veszíteni. Legtöbb esetben a támadók azok, akik szeretnek nyerni, míg a védők gyűlölnek veszíteni. Úgy gondolom egy futball edző egy olyan fickó, aki imád nyerni, de mindenek felett utál veszíteni – Arséne Wenger az alábbi mondatokat ősszel, az Arsenalnál való kinevezésének 20. évfordulója környékén mondta el, és ezen immár bő két évtized alatt bőven volt része mindkét élményben.

A Londonban eltöltött első évtizede alatt a francia mester egy szívós, olykor eredményes, de nem túl konzisztens - látványosnak, vagy közönség csalogatónak pedig semmiképp sem nevezhető - csapatból faragott villámgyorsan egy világszerte csodált, olykor lélegzetelállítóan gördülékeny és kreatív játékot felmutató gárdát. Wenger első teljes szezonjában rögtön egy bajnoki és kupasikerrel nyitott, 2004-ben pedig valószínűleg megismételhetetlen módon veretlenül nyerte meg csapatával az angol bajnokságot. Az Arsenal a francia forradalom előtt jóformán csak egy csapat volt sok közül, de Arséne Wenger vezetésével az Ágyúsok feliratkoztak a világ legnépszerűbb futballcsapatainak listájára.

Nem csoda tehát, hogy Wenger helye szinte mindig is megkérdőjelezhetetlen volt a klubon belül. Az elzászi származású menedzser pedig nem csak a jó eredményekkel, hanem hűségével is meghálálta a vezetőség, valamint a szurkolók bizalmát. Az évek során számos európai sztárcsapat – legaktívabban a PSG és a Real Madrid – próbálta megszerezni magának az Arsenal edzőjét, Wenger azonban mindvégig kitartott a csapat mellett. Azzal együtt is, hogy az új stadion megépítése miatt alaposan meg kell húzni a nadrágszíjat.

Sokan - szakírók és szurkolók egyaránt - Arséne Wenger második évtizedét az Arsenal élén egyértelmű kudarcként ítélik meg, miközben az akkor elért eredmények legalább olyan horderővel bírnak, mint a bajnoki és kupagyőzelmekkel tarkított első periódus. Természetesen nem mutat jó, hogy a csapat 2005 és 2014 között egyetlen trófeával sem öregbítette a klub hírnevét, de nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy ebben az időszakban az Arsenal közel sem tudott anyagilag versenybe szállni az időközben jóformán a semmiből előbukkanó külföldi befektetők pénze által felpumpált riválisokkal.

Thierry Henry, Patrick Vieira and Arsene Wenger 2004

Az Arsenal célja az új stadion felépítésével világos volt: hosszú távon lépést tartani az európai elittel, akár a rövidtávú sikerek feláldozásával is. A 390 millió fontból megépült Emirates Stadionhoz a klubnak jelentős mennyiségű banki kölcsönt kellett felvennie, valamint a főbb szponzoraikkal abban a helyzetben kedvező, de hosszú távon viszont kifejezetten előnytelen szerződést kötöttek. Épp ezért szinte minden évben meg kellett válniuk legalább egy kulcsemberüktől, hogy az így befolyt összegből rendezhessék tartozásaikat. A sikeres működéshez pedig további elengedhetetlen kellék volt a rendszeres Bajnokok Ligája szereplés, amelyet Arséne Wenger rendszeresen szállított, pedig néhány nagynevű sztár mellett olykor csak közepes képességű vagy rendkívül fiatal labdarúgókra számíthatott.

Bár a szurkolók már akkor türelmetlenek voltak, Wenger évről évre teljesítette a feladatát, és abban az elitben tartotta a csapatot, ahova ő maga juttatta el őket. A 2013-as év pedig fordulópontnak számított. A tartozások egy részét sikerült rendezni, a korábban megkötött szponzori szerződések helyére pedig friss kontraktusok léptek, így az Ágyúsok nem csak hogy nem szorultak rá arra, hogy megváljanak sztárjaiktól, de már az átigazolási piacon is felvehették a versenyt riválisaikkal.

Az elmúlt szezonok során Mesut Özil, Alexis Sanchez vagy épp Petr Cech személyében valódi sztárjátékosokkal erősödött az Arsenal, és bár a trófeaínséget sikerült csillapítani, a jóval biztosabb anyagi háttér ellenére a bajnokságban és a Bajnokok Ligájában számottevő eredményt nem sikerült elérniük, pedig tavaly nyáron is 80 millió font értékben erősítették meg a keretet, és kivétel nélkül minden hiányposztra érkezett egy-egy nemzetközileg is elismert játékos.

- Úgy gondolom, ha valamit igazán jól csinálunk, akkor az művészetté válik. – Wenger pedig valóban így tekint a labdarúgásra; mint művészet. A futball az önkifejezés egy olyan formája, amely labdával történik. Ez az egyetlen idézet a franciától tökéletesen összefoglal mindent, amit a játékról gondol, és azt, ahogy szerinte játszani érdemes.

Arséne Wenger hisz abban, hogy ha a játékosai eléggé tehetségesek és intelligensek, akkor a legtöbb szituációban képesek önállóan meghozni a helyes döntést, és a legjobb megoldást választják. Ez a fajta improvizatív stílus hozta meg a sikert az Arsenal számára, és tette lehetővé olyan klasszisok ragyogását, mint Dennis Bergkamp, Robert Pires, Thierry Henry, vagy akár később Cesc Fabregas, vagy Robin van Persie. A mai labdarúgásban viszont mindez már nem állja meg a helyét.

Thierry Henry Arsene Wenger Arsenal

Napjainkban a futball a rendszert az egyén fölé rendeli, ugyanakkor a legjobb edzők mégis a rendszer segítségével próbálják kihozni az egyénekből a legjobbjukat. Ez a folyamat alighanem Pep Guardiola berobbanásával erősödött fel. Az általa vezetett Barcelona a katalán edző névjegyévé váló pozíciós játékkal minden megnyerhető trófeát bezsebelt, csapata játékát pedig mindenki ámulattal bámulta. Azon felül, hogy valóban kivételes képességű játékosok szerepeltek az akkori Barcelonában, a sikert a Guardiola által felépített, szinte centire kiszámított taktika jelentette. A Barca játékosai a meccs minden egyes percében tudták, mikor mi a feladatuk, hogyan juttassák el a labdát az ellenfél kapuja elé, továbbá miként szerezzék vissza azt a leggyorsabban. Az improvizációra csupán a pálya utolsó harmadában volt lehetőség, de akkor is szervezett keretek között, hiszen a hatékony letámadáshoz elengedhetetlen a játékosok megfelelő helyezkedése.

A BARCA BUKÁSÁNAK AZ OKAI

Az évek során számos edző próbálta követni Guardiolát, és az ő mintája alapján definiálni a saját stílusokat, ahogy korábban Pep Guardiola is tette amikor Arrigo Sacchi, Marcelo Bielsa vagy Johan Cruyff fortélyait leste el. Ugyanakkor mások pedig ennek a játéknak az ellenszerét próbálták megtalálni, és ennek köszönhetően az elmúlt pár évben a futball rohamos ütemben változott, és egyre elterjedtebbé vált a stratégiai típusú szemlélet.

Nem véletlen, hogy az Arsenal évek óta rendre elvérzik a Bajnokok Ligája egyenes kieséses szakaszában. Ugyan többnyire a sorsolás szeszélyének köszönhetően olyan csapatokkal mérkőztek meg, amelyek a végső győzelemre is esélyesek, de minden egyes párharc alkalmával az Ágyúsok ötlettelennek, és reménytelennek tűntek. A rendszer megölte az improvizációt. Erre a legjobb példa a 2015-ös esztendő, amikor a Leonardo Jardim által irányított Monaco búcsúztatta az Arsenalt. Habár Wenger csapata jobb képességű és nemzetközileg elismertebb játékosokból állt, Jardim kiválóan mérte fel az ellenfele gyengéit, és eltüntette a pályáról a tudásbéli különbséget.

AS MONACO: A FRANCIA NEHÉZTÜZÉRSÉG

Épp ezért nem meglepő, hogy az Arsenal ezúttal – és már nem először – a Bayern München ellen szenvedett el kínos 5-1-es vereséget. A londoni játékosokból hiányzott a csapatszintű összehang, és megfelelő támadásépítési stratégia nélkül a Bayern játékosai rendre könnyedén szereztek labdát szervezett letámadásuknak köszönhetően. 

Arsenal Bayern Munich Champions League

A legfőbb problémát az Arsenal számára mégsem a gyenge BL szereplés jelenti, hanem hogy az angol bajnokságban is sorra tűnnek fel az olyan típusú edzők, akik Európában már megkeserítették Wenger csapatának életét. Pep Guardiola, Jürgen Klopp, Mauricio Pochettino, Antonio Conte mind-mind tudják, hogyan hozzák ki a játékosaikból a bennük rejlő kreativitást, miközben csapatuknak jól látható sémáik vannak, amelyeket mankóként használhatnak a futballistáik.

Az Arsenal játékosai sokszor ezeknek a mankóknak a hiányában szenvednek. Agresszív letámadás, vagy jól szervezett védelem ellen sokszor tanácstalannak és elveszettnek tűnnek Wenger tanítványai, mert nincsenek meg a fejükben azok a fogódzók, amelyek biztosítják számukra az utat addig, mikor már szabadjára engedhetik a kreativitásukat. Erről Antonio Conte az alábbiakat nyilatkozta még 2013-ban: - Játékoskoromban nem voltak olyan képességeim, mint Zinedine Zidane-nak, vagy Roberto Baggionak. Mindezt erőfeszítéssel, munkabírással, és rengeteg áldozattal pótoltam. Viszont sokszor, ha nem találtam magam mellett a csapattársam, elveszítettem a labdát. Edzőként elsősorban azt akartam biztosítani, hogy a játékosaim soha ne kerülhessenek ilyen helyzetbe. – ha pedig megfigyeljük a Chelsea idei játékát, akkor rendre láthatjuk visszatérni ugyanazokat a sémákat amelyeket a játékosok szinte már ösztönszerűen, és ennél fogva rendkívül magabiztosan kiviteleznek.

A LEICESTER MÉLYREPÜLÉSÉNEK OKAI

Amikor megy a játék az Arsenalnak, akkor továbbra is képesek rendkívül látványos focival előrukkolni. Nem is kell túlságosan visszamennünk az időben, ha fel akarjuk eleveníteni Olivier Giroud skorpiórúgását a Crystal Palace ellen, amelyet egy gyönyörű villámgyors kontratámadás előzött meg. Pontosan olyan akció volt, amilyennel azonosítani tudjuk az Arséne Wenger által fémjelzett futballt. Az viszont sokat mondó, hogy ilyen pillanatokra többnyire már csak alsóházi csapatok ellen kerül sor.

Olivier Giroud Arsenal 01012017

Egyszer mindenkinek lejár az ideje, és olybá tűnik, hogy Arséne Wenger sem maradhat örökké az Arsenal edzője. Bár még mindig jó esély van rá, hogy a francia menedzser meghosszabbítja a szezon végén lejáró szerződését, a klub fejlődése a jelenlétében közel sem garantált. Mitöbb, legjobb esetben is stagnálásra, és ebből fakadóan visszaesésre ítéltetett.

Nincs szégyen abban, ha valaki 67 évesen már nem tud teljesen megújulni. Wenger így is jócskán túlélete kortársait a legmagasabb szinten: Fabio Capello, Ottmar Hitzfeld, Sir Alex Ferguson, vagy épp Louis Van Gaal is már mind befejezték pályafutásokat, és az utoljára a Manchester Unitednél szerepet vállaló holland tréner teljesítményén is alaposan meglátszódott, hogy már nem a mai kor gyermeke.

A kérdés csupán annyi, hogy az Arsenal vajon készen áll-e a Wenger utáni életre? A franciából a regnálása alatt szépen lassan intézmény vált, és a klubon belül a csapattal kapcsolatban szinte semmi sem történhet anélkül, hogy ne tudna róla. Jócskán vannak Európában tehetséges edzők, akik vélhetően szívesen elfoglalnák az Arsenal kispadját, de vajon az Arsenal mint klub mennyire áll készen Wenger távozására?

Erre pedig csupán egyféleképpen kaphatjuk meg a választ….